Vári Bertalant nemrég nevezték ki a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház tánctagozata művészeti vezetőjének. A színházba ősztől beviszi a pályáját fémjelző stílust és társulatát, a táncot pedig kivinné az épület falai közül. Az impulzusokat kereső koreográfus életében megfér egymással a néptánc és a hiphop, a kétszáz táncost mozgató Alföldi Róbert-féle István, a király és Markó Iván darabjai.
Az utadat hosszabb-rövidebb ideig jelző három társulat (ExperiDance, Presidance Company, Varidance) világa nem teljesen idegen egymástól. Melyik esetében miért döntöttél a váltás mellett?
Az ExperiDance-ben tíz évet töltöttem el, Román Sándor művészeti vezetővel sok dologban egyetértettünk, sokban azonban nem. Amikor utóbbiból lett több, a távozás mellett döntöttem, de nem azért, mert másik társulatot szerettem volna alapítani. A szerencse hozta, hogy két hónappal később megkerestek azzal, hogy biztosítanák az anyagi hátterét egy induló társulatnak, ez lett a rövid életű Presidance Company. Jóval nagyobb lelkesedéssel fogtunk bele ahhoz képest, hogy végül csak két és fél-három éves történet lett belőle. Ebben az esetben is az volt a gond, hogy rengeteg dologgal nem értettem egyet, nem tartottam helyesnek, hogy művészeti kérdésekbe beleszólnak a másik oldalról. Ezért ismét váltottam, annyi volt a különbség, hogy míg az ExperiDance-ből hét táncos jött velem, innen mind a tizenkettő. Az utóbbi két társulat stílusa nagyjából ugyanaz – mindenevő vagyok, azt használom, ami tetszik. A néptánc elég erős alap, de szoktunk amerikai és ír szteppelni, vannak mozdulatok a salsából és a hiphopból, és használunk magunk által kitalált elemeket is. Fontos, hogy amikor az ember darabot készít, szabadon nyúljon az egyes világokhoz, merje ötvözni azokat. Hogy a néptáncnál maradjunk, a lányok például csapásolnak nálunk, ami persze tabudöntögetésnek számít az autentikus néptánc híveinél. Mivel a tánc periférián van, és kevés néző keresi, törekednünk kell arra, hogy megszólítsuk őket.A saját előadásaim sokkal kevésbé, vagy más módon, nem annyira konkrétan történetmesélőek, mint az ExperiDance darabjai, inkább érzelmi húrokon szeretek játszani. És igyekszem a táncosokat aktív részeseivé tenni az alkotófolyamatnak, amit ők el is várnak.
A Varidance-t mennyire sikerült bevezetni a hazai táncéletbe – akár a szakma, akár a közönség szempontjából?
A társulat ügyeit egyelőre egyedül viszem, de ez így nemigen működik. Az anyagi hátteret is igyekeztem megteremteni, ebbe kis híján belerokkantam. A mai napig nincs infrastrukturális hátterünk, napról napra élünk. Találnom kellett volna egy embert, de a korábbiakból okulva nem is nagyon bíztam senkiben. Mindezek ellenére a társulat a mai napig létezik, három-négy programból áll a repertoárunk, rendszeresen fellépünk a Nemzeti Táncszínházban és céges rendezvényeken. Nagyon hálás vagyok a társulat tagjainak, hogy kitartottak mellettem, és lehetőségeikhez mérten mindenben támogatnak, és szerencsére vannak olyanok is, akik a háttérből igyekeznek segíteni a munkánkat. Bárhol járunk, a közönségnek nagyon tetszenek a produkcióink, többször léptünk már fel külföldiek előtt, és jellemzően csodálkoznak azon, hogy miért nem mutatkozunk meg nemzetközi terepen. A szakmában valóban vannak, akik nem szeretik, hogy populáris formában használjuk a néptáncot. A munka minőségébe azonban nem lehet belekötni, komoly energia befektetés van mögötte. Az pedig ízlés kérdése, hogy valaki szereti-e mondjuk az eperfagyit, vagy sem… Megvan ennek a közönsége, akik szeretik, önfeledten tudnak szórakozni rajta.
A korábbi évekhez képest miben változik a Bartók Kamaraszínház tánctagozatának működése?
A színház tánctagozatának társulata az érkezésemmel lényegében azonos lesz a Varidance társulatával. A korábban itt dolgozó tízfős csapat tagjai nem passzoltak abba a stílusba, amit én képviselek. Amikor engem választottak művészeti vezetőnek, ragaszkodtam ahhoz, hogy ne kelljen feladnom az együttesemet, így továbbra is vállalunk majd önálló fellépéseket, az új bemutatókat pedig Bartók Táncszínházként jegyezzük. De a hangsúly mindenképpen a Bartók Kamaraszínházra helyeződik. Fel kell építenünk egy repertoárt, meg kell ismertetnünk, szerettetnünk magunkat a nézőkkel.
Dunaújvárosban vannak hagyományai a táncnak, a nyolcvanas években itt működött a Szögi Csaba által vezetett Vasas Táncegyüttes, maga a Bartók Táncszínház pedig majd’ másfél évtizedes. A mai közönség hogyan viszonyul a műfajhoz?
A régi előadásokat én is láttam, az elmúlt évek működéséről nincs személyes tapasztalatom, azt látom, hogy nem voltak benne eléggé a táncélet vérkeringésében. Pedig bár vidék, közel van Budapesthez, ebben látok lehetőségeket, szeretném, ha a Nemzeti Táncszínházban is felléphetnénk. Tervem, hogy vidéki nagyvárosokba is eljussunk. A településen belül szeretnék kimenni iskolákba, rendhagyó táncszínházi bemutatókat, kurzusokat tartani, vagy éppen a színházban meghirdetni tanfolyamokat. A lényeg, hogy integrálni kell az embereket. Az érdemi munkát szeptemberben kezdem, addig az előkészítésen dolgozom.
A tánctagozatnak a színház más előadásaiban is részt kell vennie?
Egy évadban harminchárom előadást kell játszanunk. Természetesen egyben a színház tánckara is vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy minden előadás koreográfiáját én fogom csinálni. Decemberben lesz az első saját bemutatónk a stúdiószínpadon, amelynek Verslábak a munkacíme, 2014 márciusában pedig a nagyszínpadon készülünk a Magyar táncok – Bolero munkacímű produkcióra.
Az általad képviselt stílus a tánctagozat világát is meghatározza majd?
Mindenféleképpen, de biztosan fejlődni, alakulni fog. Sokat tapasztalok én is, az elmúlt időben rendszeresen dolgozom színházi koreográfusként Alföldi Róberttel, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Kabaréban, legutóbb a Kőműves Kelemenben, nyáron pedig az István, a királyban. Úgy tűnik, elégedett, és másoktól is jó visszajelzéseket kapok a munkámról. A nyár igazi kihívást hoz, az István, a királyban kétszáz embert mozgatok majd a színpadon. Ezeket a tapasztalatokat beépítem a következő munkáimba.
Ti is részesei voltatok a Magyar Fesztivál Balett Az ember tragédiája című előadásának, amelynek a premierjét demonstráció zavarta meg. Mit gondolsz a támogatásáról, a körülötte kialakult helyzetről és a bemutatón történt tiltakozó akcióról?
A Mózes, avagy a Tízparancsolat című előadásban dolgoztam először Markó Ivánnal, ide is vittem már több táncosomat. Lehet róla jót és rosszat is mondani, de az vitathatatlan, hogy nagy név a táncszakmában. A vele való munka hasonló volt, egyszer jó, máskor rossz, mint a próbafolyamatok általában, de mindenképpen hasznos. Mindent ki kell próbálni. Ostobaságnak tartom a tüntetést, főleg egy színházi embertől, aki tisztában van azzal, hogy egy bemutató mennyi munkával jár. A premiert egy ilyen akcióval nem szabad tönkretenni. Markó Iván támogatásának kérdése nem a színház falai közé tartozik, ott arról kell beszélni, hogy jó vagy rossz volt-e a darab, ha tüntetni akar, menjen ki egy mikrofonnal a színház elé.
Akkor gondolom, nem is tiltakoztál a támogatása ellen.
Nem, de azzal egyetértek, hogy kell egy normális és átlátható támogatási rendszer, amiben világos, hogy ki és miért kap annyit, amennyit. Mindenki próbál magának lobbizni, kikaparni a gesztenyét, és ha kikaparta, nemigen érdeklik már a többiek. Van, aki ebben sikeres, van, aki kevésbé. Ez nagyjából leírja azt is, mennyire széthúzó a mi szakmánk, nincs olyan kohéziós erő, mint például a zenészeknél vagy akár a színészeknél. Egymással csatározunk, amit nem tartok szerencsés dolognak. Eddig ki is vontam magam belőle, de a tánctagozat vezetőjeként próbálok majd tenni azért, hogy ez ne így legyen.
Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória |
