PÉTER MÁRTA: SELFI

DUNAÚJVÁROSI BARTÓK SZÍNHÁZ: KÁRMEN / CARMEN –

S itt van még az egész jelenséget meghatározó miliő is, mert hát a forrás máig kiapadhatatlan; a mindig hálás hazai cigányfolklór és a hispániai flamenco dallami/ritmikai elegye, amiből egy felkészült és temperamentumos alkotó sikert csiholhat.

Vári Bertalan Kármen-előadása valódi cirkuszi élmény. Kármen mellett van itt Józsi, Bulibáró, Dzsenifer, Mercédesz, Dönci, Renátó és vajda is… Egy egész szubkulturális minta, jó alkotói megfigyelésekkel, és kívüliségében is belül szórakozó publikummal. Mert benne vagyunk, nyakig. És az emberek ma is szeretik a cirkuszt. Panem et circenses – szól a latin mondás, amiből a cirkuszi játék mindig hamar teljesül. A siker pedig biztos, hiszen az efféle vegykonyhából csakis parádés, népnek tetsző portéka kerülhet színre. A koreográfus igen tudatosan keveri a világítás, a hangzás, a színek effektjeit, az öltözködés jellegzetességeit, a mozdulati, mimikai sztereotípiákat, amelyek mind-mind összeadódnak egy hatalmas emberi giccshalmaz drámai szemétdombján.

Fotók: Őri György

Bizony, drámai, több okból is. Először is, mert bármelyik országra, népre, etnikumra tekintünk, ugyanazt látjuk: az emberrel folyvást megtörténő és gyakorta rosszul végződő szerelmi csatározásoknak soha sincs vége, a történet mindig újraíródik az egyszerinek tűnő, halálosan komoly eseményekkel együtt. S bár e mókuskerékben újra meg újra fölbukkan a végzet, azt az ember csak a bajban fogja fel, s aztán gyorsan felejt. Carmen története, s vele Prosper Mérimée irodalmi Carmenjének színpadi pályafutása – s tegyük hozzá, George Bizet spanyolországi élményeitől inspirált teátrális muzsikája, majd Rogyion Scsedrin 1967-es szimplifikáló zenei szvitje is –, tulajdonképpen az emberi felejtés tragikus története. A tévedések alapja, hogy képzeletünk Carment titokzatos és delejes vonzerővel ruházza fel, holott csak egy morálisan romlott érzéki nőneműről van szó, aki az előbbi tulajdonságaival hat a másik pólus képviselőire, vagyis a férfiakra. Íme, az örök konfliktus titka – le sem kell porolni, annyira közhely, annyira jelen van ma is. Úgy tűnik, az ember nem változik.

Ha egy alkotó valamilyen közismert témához nyúl, ha friss művében egy régről ismert motívumot tárgyal újra, óhatatlanul jön a kérdés: miért teszi? Miért bíbelődik színpadán a csupaszra rágott csonttal? Vajon újabb, eredeti mondanivalója támadt? Az előbbiek szerint persze mondhatjuk, hogy a Carmen témája örök, hogy benne koreográfiailag gazdag és hálás dialektusok kapcsolhatóak össze, hogy a megújult dunaújvárosi együttes táncosnői ugyancsak fiatalok és kívánatosak, ráadásul remekül táncolnak, hogy a zenészek is nagyszerűen idézik Bizet dallamait, és zökkenő nélkül váltanak balkáni ritmusokra meg amerikai jazz-re is, s hogy a férfi táncosok is brillíroznak, hiszen a kortársi kontakt, a forgatós, a nyírségi átvetősök és a dinamizmusával tetszetős cigány csapásolók közben is hozzák a színpadi figurákat. S itt van még az egész jelenséget meghatározó miliő is, mert hát a forrás máig kiapadhatatlan; a mindig hálás hazai cigányfolklór és a hispániai flamenco dallami/ritmikai elegye, amiből egy felkészült és temperamentumos alkotó sikert csiholhat. És Vári Bertalan nyugtalan, energiával teli koreográfus, aki nem úszkál sokáig a siker langyosabb vizein. Örökmozgó motor hajtja, vált, ha kell, és megy tovább. Azt nem tudom, hogy döntéseit az emberismeret mozgatja-e, vagy valami más. Az eredmény mindenesetre arról győz meg, hogy jól játszik a mentális húrokon, biztos fogást talál a nézői érzelmek terepén is. S ha szakmai tapasztalatszerzésének helyeit vesszük számba, volt kitől tanulnia. Sok fontos és jó dolgot tett magáévá; ügyel a táncos perfekcióra és a koreográfiai meg szcenikai hatáselemekre is, jól bánik a színi idővel, már csak arra kell figyelni, hogy a koreográfusi készenlétet ne nyelje el a külsőségre gerjedő étvágy, az alkotót ne teperje le a siker vágya, ne varázsolja el semmiféle vágy, mert akkor az erények is kiüresedhetnek, netán mámoros és cifra díszítményként végzik.

A dunaújvárosi Kármen legfontosabb jelenetei szcenográfiai csöndben és nézőtéri hatás nélkül teljesedtek ki; ilyen volt a most Józsira keresztelt Don José (Eller Gusztáv) elcsábulása, szerelembe esése és mámoros fókuszváltása, amikor kedvese, Milena (Hahn Jusztina Sára) kétségbeesett közeledéseit lerázza, akcióin – szó szerint – minduntalan túllép. A hajlékony és mégis durva, lágy és mégis elemien fájdalmas kettős az emberi psziché mélyrétegeiből hoz fel valami lényegeset, s ugyanúgy a történet súlypontjává nő, ahogy Józsi másik jelenete, amelyben a fehérkalapos Bulibáró (Széchenyi Krisztián) koncertjén riszáló tömeg csupán kontrasztos háttérként szolgál Kármen (Dunaveczki Éva) meghódításának utolsó, halálos kísérletéhez. De még a gyász, a megilletődés is rövid életű, még Józsi drámáját is felfalja a külcsínbe révült piti világ, és a sötétség is kesernyés paródiába fordul, mert elnyeli a mindennapok menetrendje; a mobilozás, a friss sztárhoz dörgölőző fotómánia, a mindenféle közösségben arató újmódi szokások, a drámát szétoldó tarka hullámzás. És a sikert végtelenítő tapsrend. Az életünk?

Kármen / Carmen (Dunaújvárosi Bartók Színház – Nemzeti Táncszínház)

Zene: Karaván Família, George Bizet. Díszlet és jelmez: Bozóki Mara. Dramaturg: Galambos Attila. Tánctanárok: Pirók Zsófia, Babus Tamás. Rendező-koreográfus: Vári Bertalan.
Táncos előadók: Dunaveczki Éva, Eller Gusztáv, Hahn Jusztina Sára, Hernicz Albert, Jaklics Liliana, Kovács Dénes, Plesovszki Petra, Széchenyi Krisztián, Simon Gergő, Zolja Adél.

MOM Kulturális Központ, 2017. január 18.

Forrás: www.tanckritika.hu